|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 21 találat | lapozás: 1-21 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Bernád Ilona 1999. szeptember 8.Negyedik alkalommal találkoztak szept. 4-5-én Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjai. Az idei rendezvényt a Castellum Alapítvány és a katolikus plébánia védnöksége alatt szervezték. A Castellum Alapítványt egy évvel ezelőtt az erdélyi történelmi családok leszármazottai hozták létre. A találkozókat 1993-ban Papp László akkori enyedi plébános indította el. A rendezvényt Apor Csaba, az alapítvány kuratóriumi elnöke és Csávossy György, az ügyvezető bizottság elnöke ünnepi beszéde nyitotta meg, majd a Mustármag közösség (a nagyenyedi tanítóképzős diáklányok egy csoportja) énekelt. Kötő József államtitkár előadásában a romániai magyar művelődési intézményekről beszélt. A megjelentek látogatást tettek a Bethlen Könyvtárban. Györfi Dénes könyvtáros ismertetőt tartott a 60.000 kötetes könyvtár ritkaságairól. A Castellum Alapítvány tagjai közgyűlésükön új tagokat vettek fel, így lélekszámuk 126-ra bővült. /Bernád Ilona: Erdélyi történelmi családok találkozója. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 8./2002. július 5.Júl. 6-án tartotta idei évadzáróját a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület. A rendezvényre a csomakőrösi Emlékházban került sor, ahol a meghívottak, Gazda József és Bernád Ilona úti beszámolóját hallgathatták meg az érdeklődők. A művészházaspár több mint két hónapot az Amerikai Egyesült Államokban töltött. /(nagy): Évadzáró Csomakőrösön. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), júl. 5./2004. január 13.Tordán a Petőfi Társaság által szervezett népfőiskola idén is rendszeresen szervezi összejöveteleit. Ebben az évben a szervezők nagy hangsúlyt fektetnek a magyar nyelv ápolására, a nemzeti öntudat megőrzésére. Bernád Ilona, a népi gyógyászat ismerője Egészségünkért című könyvét mutatta be, amely a magyar népi gyógyászatról, illetve keleti népi gyógymódokról szól. Gazda József tanár, műkritikus, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Kör alapítója és irányítója is eljött Tordára. Előadásában a szórványról beszélt. Szomorúan állapította meg, hogy míg más népek szórványai kibontakoznak, megmaradnak, addig a mi népünk beolvad. Január 9-én Horváth Arany, Horváth István költő lánya tartott előadást. /Ladányi Emese Kinga: Magyarságunkért szólnak a népfőiskolai előadások. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 13./2005. február 3.Torda 60 ezer lakosából 5000 magyar nemzetiségű, ami a lakosság 8 százalékát teszi ki. Tordán a helyi Petőfi Társaság indította el az Aranyosszéki helytállás 2004-2005 elnevezésű népfőiskolát. A társaság 2004 novemberétől 2005 februárjáig hetente szervezett történelmi, földrajzi, irodalmi, etnográfiai és környezetvédelmi témájú előadásokat. Az népfőiskola január 28-i témája a népi- és természetgyógyászat volt. Meghívott előadó a közismert marosvásárhelyi terapeuta és szakíró, Bernád Ilona volt, aki bemutatta az Egészségünkért című kötetét, valamint sikeres amerikai útleírását, a Magyarok Amerikáját (társszerző Gazda József). Dumitru Ana, a Petőfi Társaság elnöke, nyugalmazott matematikatanár és a Szaniszló tanár házaspár az előadás végén emléklapokat osztott ki. /Csizmadia Mihály: Népfőiskolai előadások Tordán. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 3./2005. május 25.Bernád Ilona Egészségünkért című 2002-ben megjelent kötetében a Kárpát-medence rengeteg helységét bejárta. Eljutott a Nyitra, a Mura vidékére, Horvátország magyarlakta területeire, az anyaországi és erdélyi városokba, előadásokat tartott az amerikai, ausztriai, németországi, franciaországi magyar közösségekben. Útjai során az előadások mellett állandóan gyűjtött, s a kapott visszajelzések során az első kötetben közreadott magyar népi gyógyító módszerek hatékonyságát is számba vehette. Bernád Ilona eredeti hivatása szerint egészségügyi asszisztens, szülésznő, szülőfalujában édesanyjától, nagyanyjától sajátította el a magyar népi egészségmegőrző módszereket. A szerző szándéka, hogy a népi egészségmegőrző és gyógymódszerekkel megismertesse az olvasót. /Bernád Ilona második könyve. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 25./2005. június 8.Gazda József író-szociológus volt Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Irodalmi Kör vendége ,Gazda József Emlékek Ázsiája – Őseink földjén című, az első és második világháború idején az „őshazába” sodródók visszaemlékezéseit feldolgozó népi- és nemzetsors-szociográfiája Sepsiszentgyörgyön látott napvilágot. A szerző adatközlői fogolyéletükről meséltek: az Ázsiából származónak vélt „madzsarokat” nem ellenséges katonaként, hanem rokonként fogadták az őslakosok. Gazda József Bernád Ilona marosvásárhelyi népi- és természetgyógyásszal 2004-ben közösen megjelent könyvének címe: Magyarok Amerikája. A mostani találkozón Gazda József a magyarság „végvárainak” közös jellemzőiről, valamint a nemzeti tudat rombolásának e végvárakban előforduló eszközeiről beszélt. A nemzeti önfeladás okait keresve helyenként a többségi nemzeti agresszivitást és a „nemzeti butaságot vagy elbutíthatóságot” is kimutatta értékelésében. /Gergely Edit: Nemzeti végváraink útirajza. = Krónika (Kolozsvár), jún. 8./2005. szeptember 21.Asztalos Enikő tanárnő egyszemélyes intézmény, Marosvásárhelyen a Népi Egyetem egyik néprajzi szaktanfolyamának vezetője 1993 óta. Ez az egyetlen akkreditált magyar néprajzi és népművészeti tanfolyam az országban. Most tért vissza a gyűjtési vakációról a III. évfolyam. Az órákon ki-ki bemutatja egyéni gyűjtését. A tanfolyamon résztvevők gyűjtése egy budapesti kiadású népmonda-gyűjteményben megjelent. Minden második évben rendezik Magyarországon az Önkéntes Néprajzi és Nyelvjárási Gyűjtőtalálkozót, oda a Kárpát- és Duna-medence országaiban munkálkodó magyar pályázók képviselőit hívják meg. Ezen a nyáron Csepregen és Bükkben tartották a találkozót, a Magyar Néprajzi Társaság és a Honismereti Szövetség rendezésében. Erdélyből Bernád Ilona saját gyűjtését ismertette, két könyvét a népi gyógyászatról. Asztalos Enikő a tanfolyamukon jelentkezett naiv művészekről és a népi iparművészekről tartott előadást. A Népi Egyetemen a magyar nép őstörténetét, társadalmi, anyagi (tárgyi) kultúráját és a magyar folklórt ismerhetik meg. Asztalos Enikő hangsúlyozta, hogy Erdély még mindig kincsesbányája a néprajzkutatásnak, a kutatást pedig a néprajzi alapismeretek elsajátítása előzi meg, ez az ő tevékenysége. /B.D.: Erdély még mindig kincsesbánya. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 21./2005. október 22.Gazda József író, tanár október 20-án Nagyenyeden a Dr. Szász Pál Magyar Házban előadást tartott az 56-os forradalom és a nagyvilág témakörben. Elkísérte Bernád Ilona írótárs és természetgyógyász, aki könyveiből mutatott be néhányat. Gazda József felidézte a magyar történelem sorsfordulóit, a XX. századi magyarságot ért tragédiasorozatot, így jutott el az 56-os forradalomig és a forradalom utáni megtorlásokig. Gazda József és Bernád Ilona világjáró útjának célja a szétszóródott magyarság keresése és megismerése volt. Magyarok Amerikája című nemrég megjelent közös könyvük azokról szól, akik 1956-ban kénytelenek voltak elhagyni hazájukat. Közülük kb. 2000 egyetemi szakember dolgozott sikerrel a tengeren túl, ami egy kis nép számára érzékeny veszteség. /Bakó Botond: ’56-os emlékező összejövetel Nagyenyeden. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 22./2005. november 14.A Szent Mártonhoz kötődő népi ünnepkör elevenítették fel november 11-én, Nyárádszentmártonban a helybéli iskolások. Bernád Ilona a Szent Márton-napi néphagyományokról és hitről beszélt az egybegyűlteknek. November 12-én Fodor Imre és Andrássy Árpád a Székely Nemzeti Tanács marosszéki szervezetének alelnökei Szent Márton Európája tegnap és ma címmel, arról a püspökről beszéltek, aki Pannóniában született rómaiként és végül a mai Franciaországban talált hazát és alapított kolostort. Pál Antal Sándor történész-levéltáros A székely önkormányzat története, valamint a Marosszéki pecsétek, címerek és Marosszék az 1848–1849-es forradalomban című könyveit ismertette. November 13-án, vasárnap a nyárád- szentmártoni unitárius templomban tartottak megemlékező istentiszteletet. Itt jelenthették be, hogy az amerikai egyesült államokbeli testvéregyház újabb pénzajándékot juttatott el Nyárádszentmártonba. Ebből az óvodások és kisiskolások számára bábszínházbérletet vásároltak, az iskolásoknak pedig ösztöndíjat hoznak létre, míg a 70 év fölötti egyháztagoknak egy ideig minden héten egy kenyeret vásárolhatnak, s jutott még az árvízkárosultak támogatására is. Az unitárius parókia udvarán a kisfarsangi vigadalommal elevenítettek fel egy másik hagyományt: hajdanában a mezőgazdasági munka lejártával Szent Márton-naptól Szent Andrásig a falun élők megünnepelték a jó termést, a gazdag vásárt. /Vajda György: Szent Márton ünnepe. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./2006. március 31.Március 29-én Nagyenyeden az Irodalmi Kávéház meghívott vendége Bernád Ilona természetgyógyász, a Bethlen Dokumentációs Könyvtárban megtartott összejövetel házigazdája Györfi Dénes könyvtáros volt. Bernád Ilona a magyar népi egészségmegőrzésről és gyógyászatról tartott előadást. A magyarságot a hagyományok, szokások is egybekapcsolják, „összeköt bennünket a közös tudás és a közös lélek” – fejtette ki az előadó. /Takács Ildikó: Összeköt a közös lélek. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 31./2006. április 6.Április 5-én kezdődtek a Kőrösi Csoma-napok: Kőrösi Csoma és keleti hagyományaink című kétnapos tudományos konferenciával Kovásznán. A hallgatóságot Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület elnöke köszöntötte. Előadást tartott Aradi Éva budapesti indológus, majd dr. Balogh Ildikó (Budapest), dr. Bárdi László (Pécs), Bernád Ilona (Marosvásárhely), dr. Obrusanszky Borbála (Budapest) és Gazda László (Sepsiszentgyörgy). /(b. j.): Keleti hagyományaink. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 6./2007. január 4.Fülöp Dénes /Geges, 1938. máj. 18. – 1996. dec. 29./ Székelykeresztúron szerzett tanítói diplomát, oktatott Kendőben és Márkodon, a Bekecs alján. Elvégezte a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát, magyar nyelv és irodalom – történelem szakon. Haláláig Makfalván tanárkodott. 1966-ban szakdolgozatként megírta Makfalva történetét. Összegyűjtötte Makfalva helyneveit, ez megjelent az ELTE-füzetek sorozatban, 1998-ban Budapesten. Összegyűjtötte a makfalvi helyi legendákat, ezek (más szerzők gyűjtésével egyben) a Beszélik rólunk, magyarokról... című kötetben jelentek meg (Budapest, 1999). Pedagógusként a legjobbak közül való, cikkei rendszeresen jelentek meg. Makfalván a helyi néprajzi múzeum 1975-ben nyílt meg. 2004 júliusában, a múzeum 30 éves évfordulóján felavatták a szövőszobát, amely Fülöp Irén munkáját és Zsigmond Dánielné Bernád Ilona adakozását dicséri. Fülöp Dénesnek nem kis része volt abban is, hogy az iskola 1999-től a Wesselényi Miklós nevét viseli. Makfalva azon ritka községek közé tartozott, ahol 1969-től 1989-ig irodalmi színpad működött. Ennek a szervezője-motorja is Fülöp Dénes volt, akit felesége, Fülöp Irén minden munkájában szívvel-lélekkel támogatott. Híre van a makfalvi képzőművészeti alkotótábornak. Előzménye az 1990-ben életre hívott Wesselényi Közművelődési Egyletben folyó élénk tevékenység, melyet szintén a Fülöp házaspár irányított. Az egylet tánccsoportot, irodalmi kört működtetett, képzőművészeti tárlatokat szervezett. A művésztábor 1999-ben felvette a néhai Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész, tanár nevét. /Bölöni Domokos: Egy népművelő pedagógus emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 4./2007. június 27.A Marosvásárhelyi Napok keretében a Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület, a polgármesteri hivatal és az EMKE megyei szervezetének közös rendezvényén Hamvas Béla gondolataival megismerkedhettek meg a résztvevők. Szekeres Erzsébet, az LZSKE elnöke köszöntötte az egybegyűlteket, Kozsik József színművész Hamvas Béla A bor filozófiája c. művéből részleteket adott elő. Az erre az alkalomra Budapestről hazaérkezett Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes is fellépett. /Bernád Ilona: Hamvas Béla borfilozófiájáról. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 27./2010. június 14.400 éves a makfalvi oktatásAz eseményt kétnapos rendezvénysorozattal ünnepelték a szellemnek, kultúrának mindig odaadással áldozó, hagyományőrző Kis-Küküllő menti községben. Szombat délelőtt a megemlékezésre, a helybeli oktatás négyévszázadát és a Wesselényi-féle iskola 175 esztendejét felidéző előadásokra, emlékbeszédekre, könyvbemutatókra, kiállításokra összpontosítottak a jubileum szervezői, az estébe nyúló délutánt és a vasárnapot főként a fiatalok műsorai, sportmegnyilvánulásai uralták. Sok szép gondolat elhangzott, a makfalvi iskola jelen levő egykori és mai oktatói, tanulói bőven találhattak okot az örömre, nosztalgikus elérzékenyülésre, az ünnepi alkalomra közelebbről, távolabbról érkezett vendégeik, rokonok, barátok és jeles hivatalosságok szintén ráhangolódtak az emelkedettségében is családias hangulatú eseménysorra. Több helyen zajlott az ünnepség, a Gáll-kerti iskolánál, Wesselényi Miklós szobránál, a református templomban, a kultúrotthonban, mindenről még távirati stílusban sem tudósíthatunk. Azt azonban jeleznünk kell, hogy a falu tanítói, tanárai emlékére állított kopjafánál az egész napos műsorvezetést is magára vállaló Péterfi György igazgató kezdte a tisztelgést, a helyi önkormányzat nevében Vas Imre alpolgármester beszélt, és ugyanott, az iskolaudvaron, ahol a mai diákok felolvasták az egykorvolt több mint kétszáz oktató névsorát, Kiss Károly református lelkész áldását hallgathatták meg a jubilálók. Majd koszorúk is kerültek a kopjafára. Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke és Kerekes Károly, a körzet parlamenti képviselője, illetve Zsigmond Vencel polgármester is koszorúzott. Hasonló főhajtás zajlott az iskolaalapító Wesselényi főtéri mellszobránál is, Makfalva szobrász szülötte, Suba László alkotásánál. Ott részlet is elhangzott a nagy reformer makfalviakhoz írt, 1835-ös keltezésű leveléből, amelyben a nekik szánt népiskola jövendőformáló, joggal remélt jótéteményeit is felsorolta. Érdemes idéznünk a levélből: "Légyen temérdek hálámnak még csak parányi adója az, hogy ezen szép ajándékot a dicső székely nemzet hasznára, dicsőségére szentelje. Alapuljon s emelkedjék ezen tulajdon, ezen hazafiság szentelt helyen, a székely ifjúság számára, egy nevelő, Tanító Intézet. Terjedjen ezen tudományok műhelyéből világosság. Folyjék innen férfias erő honfiaink lelkökbe, sugározzék innen értelmesség az észre, s hazafiúi melegség a szívekre." Amit már az elődök több mint négy évszázada elkezdtek a községben, határozottabban, jobb körülmények között és magasabb szinten folytatódott az új intézményben, amely megannyi megpróbáltatás, olykor hatalmi tiltások közepette is igyekezett betölteni hivatását, hűséggel szolgálni az alapító nemes szándékait. Töretlen hit, pallérozott szellem és erkölcsös, tiszta lélek segítette a helybelieket ebben. Erről az istentiszteleten is szólt az igehirdető Kiss Károly. A lelkész arra emlékeztette az ünnepszentelésre egybegyűlteket, milyen nélkülözhetetlen életünkben az Isten nevében és Isten nevével végzett nevelés. A templomi emlékezés külön színfoltja volt az iskolazászló felszentelése. Bandi Kati textilművész pár hónapos munkával készítette el a tanintézet eltűnt, talán megsemmisült eredeti zászlajának pompás hasonmását. Orbán Balázs leírását követte, a zászlómotívumok átköltésébe a Bolyai–Református Kollégium címeréből is ihletődött – vallotta az alkotó. A kultúrotthon nagytermében jellegzetes makfalvi életképek fogadták a közönséget. Az iskola fiatal tanára, Péterfi Levente által összegyűjtött közel száz felnagyított, régi fotó érdekesen vezette be a maiakat a község múltjába. Ezt teszi A makfalvi oktatás története 1610-2010 című, alaposan dokumentált, vaskos kötet, Péterfi György és Péterfi Levente erre a napra megjelentetett könyve is. Mielőtt szerzői, beajánlói erről szóltak volna, Zsigmond Vencel polgármester köszöntötte a megjelenteket, és vázolta, mi minden érdemes kiemelt figyelemre Makfalva jelenében. A megyei tanács elnök asszonya, Lokodi Edit Emőke a helyi iskola négyszáz évét méltatta, és mindazt, ami ennek eredményeként gazdagította a községet és lakóit. Köszöntőjében – bizonyára nem feledve a falu jelenlegi zaklatott állapotát – a radikalizálódástól óvta, békére, harmóniára biztatta a makfalviakat. Kerekes Károly RMDSZ-es parlamenti képviselő az oktatók, általában a zászlóvivők nemzetépítő szerepének fontosságát hangsúlyozta. Wesselényi példája azt üzeni a maiaknak, hogy a megkezdett reformot folytatni kell, mondotta. Köszöntővel érkezett Márton Zoltán, a szovátai Teleki Oktatási Központ vezetője is. Gondolatait konkrét segítséggel tetézte, az évforduló alkalmából taneszköz-adományt ajánlott fel a helybeli iskolának 800 euró értékben. Összefogás, közadakozás nyomán tudott megjelenni a már említett jelentős kötet is. Apa és fia kezdeményezéséről Fülöp Irén nyugalmazott tanárnő beszélt, visszatekintve az iskola és a falu múltjára is. Az egyik szerző, Péterfi György az emlékkönyv indítékait részletezte. A hiánypótló dokumentumnak is tekinthető kötet emlék a régieknek, remény a maiaknak, biztatás az ezután jövőknek, hangsúlyozta. A kiadványt Kiss Károly is méltatta. Egy másik könyv is napvilágot látott a jubileumra. A művészeti berkekben is nagyra becsült Makfalva Tordán élő fia, Suba László Makfalvától Tordáig című kötete átfogó önvallomás és visszapillantás a gyermek- és ifjúkorra, arra a szellemi hagyatékra, amivel a község feltarisznyálta, művészi pályájának forrásvidékére. A szobrász, keramikus, néprajzi szerző életművéről született írásokat is közlő kötetet Nagy Miklós Kund méltatta. Suba László újabb műveivel is megajándékozta szülőfaluját. A központi parkban Dózsa György szobormása és a Lány gyümölccsel köztéri alkotás közelében két méretes cserefa faragványa közvetíti a művész jelképes üzenetét. Lelkes öregdiákok is szót kértek. Dr. Mátyus András nyugalmazott főorvos iskoláskori emlékeit idézte fel és a nagy elődök emléke előtt tisztelgett. Simon Katalin verset írt erre az alkalomra. Bernád Ilona az iskolától és a falutól kapott kincseket sorolta, amelyek gazdag gyógyító tevékenységben és könyves termésben kamatoztak. Suba Mária a makfalvi népművészet gazdagságát dicsérte, különös tekintettel a szőttesekre, varrottasokra, amelyekből ilyenkor, de máskor is bármikor szép kiállítás hozható össze. Az ünnep eltelt. A folytonosság nem szakadhat meg. Nap mint nap gondolni kell a következő évszázadokra. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2011. december 6.Legyen sajátunk az ősi tudás – Bernád Ilona könyvei– Honnan jönnek a betegségek? „A bajból. A baj pedig a bűneinkből” – ezt egy külsőrekecsini adatközlő asszony állította. Legfőbb bűnünk, hogy elveszítettük a hitünket, nem vagyunk kapcsolatban Istennel, nem a természet ritmusa szerint élünk, nem a saját kertünkből táplálkozunk, elfelejtettük őseink gyógymódjait, válságba sodorjuk a családot, közösséget, kevesebb a szereteterőnk. Az az elhatározás született meg bennem, hogy valamit tegyek azért, hogy segítsek a magyarságon, hisz minket nagyobb veszély fenyeget, mint a környező népeket, hogy egy kicsit jobban, másképp éljünk, hogy ráébredjünk, vissza kell szereznünk azt az ősi tudást, ami évszázadokon át EGÉSZSÉGBEN tartott meg bennünket – mondta Bernád Ilona, akinek három legutóbbi kötetét ismerhették meg az érdeklődők Bodolai Gyöngyi újságíró, a Népújság munkatársa hozzájárulásával a marosvásárhelyi Bernády Házban. Bár a szerzőt olvasóink ismerik lapunk hasábjain megjelent írásai révén, ez alkalommal teljesebb kép alakult ki munkásságáról. Többet tudhattak meg róla, 45 országban folytatott gyűjtőmunkájáról, adatközlőiről, hiszen az elmondottakat vetített képekkel is szemléltette. Élő népi gyógyászatunk. Egészségünkért 3. – Kis-Küküllő melletti faluban születtem, anyai nagyanyámtól és szüleimtől tanultam a gyógyítást. Ennek hatására lettem szülésznő. Tizedik osztályban a marosvásárhelyi régi szülészeten gyakorlatoztunk, itt éltem át a csodát, a gyermek, az új élet születését. Sajnos ma a szülészeten nincs idő a szülés lelki, szellemi részére figyelni. Gyakran sietnek, gyorsítják a folyamatot, mert lejár a műszak, kell indulni, s tárggyá minősítik az anyát és a babát ebben az elműviesített világban. Gyakorló asszisztensként jöttem rá, hogy minél több lett a gyógyszer, annál több a beteg! Hogy van ez? És kezdtem keresni a magyarázatot. Elhatároztam, hogy teszek valamit azért, hogy visszatérjünk az ősi egészségkultúrához, bábasághoz. Rájöttem, hogy a magyar népi gyógyászatnak nincs embere! Szakemberek nemigen gyűjtik, nem foglalkoztak vele. A kínai hagyományos orvoslást tanítják az orvosi egyetemeken, a tibetit, indiait az érdeklődőknek, a magyart nem. Nem, mert nincs szakirodalma. Pedig ma egyre több orvos érdeklődik iránta. A mindenkori orvoslás azzal kellene kezdődjön, hogy gyógyító és beteg között lelki közösség jön létre, a beteg kipanaszolja magát, megvigasztalják, lelkét-szellemét az egészségre, gyógyulásra hangolják úgy, ahogyan a moldvai csángóknál most is kezdődik a gyógyító szertartás. Ha a beteg hisz a gyógyításban, akkor testileg, lelkileg meg is gyógyul. A moldvai csángók gyógyításáról még senki sem írt könyvet. Én alázattal tettem meg az Egészségünkért sorozat harmadik kötetében, az Élő népi gyógyászatunkban – mondta Bernád Ilona, aki ebben kötetben az egységes Kárpát-medence, valamint Moldva konyháját, egészségkultúráját, gyógyászatát mutatja be és ötven gyógyító, adatközlő portréját örökíti meg. Még egy fontos gondolat, amit Bodolai Gyöngyi emelt ki e kötet kapcsán: a szegényparaszti konyha, amin őseink éltek, tökéletesen megfelel a mai „tudományos” táplálkozás szabályainak. Nem kell mást tennünk, csak nagyanyáink étrendjét, böjtjeit követnünk, s szervezetünk megtisztul, méregtelenedik, de a megfelelő táplálékhoz és vitaminhoz jut. Lásd a téli savanyúkáposzta-fogyasztást, az ünnepek előtti húsmentes étkezést, az immunerősítő hagyma, fokhagyma, méz, alma, szőlő, csipkebogyó beiktatását. A „régiek” gyógynövényekkel, főzetekkel, tinktúrákkal, kenőcsökkel, gyógyfürdőkkel gyógyítottak! Lélekföld, Tibet, Belső-Mongólia Tibetet és Indiát tartják a legspirituálisabb országnak. A szerző azért kereste fel Tibetet, hogy erről meggyőződjön. Belső-Mongóliába azért ment el, hogy a hunok őshazáját kutatva párhuzamokat keressen a hunok és a magyarok között. Ott a legegyszerűbb ember is testvérnek tartja a magyart, hun múzeum áll a turulmadárral és a csodaszarvassal. Az expedíció dr. Obrusánszky Borbála mongolista vezetésével zajlott, amelyből egy 300 fotóval illusztrált kötet született. Ez tanulmány is a keleti és a magyar gyógyító kultúra párhuzamáról, az egyetemes szellemi-lelki-testi összetett gyógymódokról. Magyarok Amerikája Érdekes, olvasmányos útirajz, nemzetszociográfia, ami egyesült államokbeli és kanadai magyar családokat mutat be. Életsorsokat, közösségi magyar életet, harcot a magyarnak maradásért. A kötetet Gazda József közíróval írták, akivel a világ közel negyven országában látogattak meg magyar közösségeket. – Ha összeomlik e pénzvilág, meg kell tanulnunk gyógyfüvekkel, fűszerekkel, gyógy-élelmiszerekkel, hideggel, meleggel, bioenergiával, vízzel, agyaggal, napfénnyel, önzetlenül és szeretettel gyógyítani. Ha meg akarunk maradni, nincs más választásunk: egymást tisztelni és szeretni – mondta a szerző. Dr. Csedő Károly professzor megjegyezte, hogy a népi gyógyászati tudást a szerző akadémiai szintre emelte. Az eddig elmaradt népnevelést pótolni kell, s ezek a könyvbemutatók lehetnek kiindulópontok. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2014. április 23.Hivatása a gyógyításA rendkívül gazdag élmény- és tudástárral rendelkező Bernád Ilona szavai elsőre talán furán hangzanak nekünk, magunkat modern, 21. századinak valló embereknek. Pedig a természetgyógyász szakíró csupán olyasmiről beszél, aminek néhány évtizede még közösségként, családként, egyénként a birtokában voltunk, és aminek az elvesztése boldogtalanságunk és kiteljesedésünk legfőbb akadályozója. – Sokat gondolkodtam azon, hogy miként mutassam be az olvasóknak, végül úgy döntöttem, önt kérem meg, meséljen arról: kicsoda Bernád Ilona. – Bernád Ilona egy érdekes életutat bejárt erdélyi asszony, aki reméli, hogy ez az életút még addig tart, amíg a Kárpát-hazában, Moldvában és a nagyvilágban gyűjtött kincseket közre tudja adni. Egy 25 éves, tehetséges és tiszta lelkű fiúgyermek édesanyja vagyok. Nagyon szeretem a természetet, ennek törvényei szerint igyekszem élni. Ugyanakkor művészetkedvelő vagyok, láttam a világ összes nagy múzeumát. Mindeközben kutató is vagyok, a népi orvoslásnak és a világ hagyományos orvoslásainak a tanulmányozásával foglalkozom, ezenkívül 9 különféle témában írt könyv szerzője. Több mint félszáz országban kutattam, hogy az emberek miként gyógyítják önmagukat és népüket. Gyógyító vagyok, akinek anyai nagyanyja füves- és kenőasszony volt. Már gyermekkoromban felfedezték a kezemben lévő különleges erőt és érzékenységet, majd később, lánykoromtól sokan kérték, hogy masszírozzam őket. Tavaly ősztől nagyrészt Budapesten élek, oda szólított a hivatásom. Budapesten a legsérültebb a társadalom, annyira felbomlott a család, a nemzet egysége, a természetes életmód, annyira kiestünk a természet ritmusából, hogy szinte minden héten hívnak előadást tartani, ezenkívül sok beteg ember és meddő pár keres meg. Mindig nagy élmény azonban visszatérni Marosvásárhelyre, vágyom is itthon lenni, látni a fűszeres- és virágoskertem, sétálni vagy kocogni az én Maros-partomon. – Azt mondta, az év legnagyobb részében Budapesten lakik. Itthon nem lenne szükség a munkájára, tudására? – Dehogynem! Évekig szinte hetente ingáztam, nagyon fárasztó volt, ezért döntöttem úgy, hogy a magyar fővárosba költözöm. De jó hírekkel is szolgálhatok: a párommal együtt tervezünk munkánk által is visszakapcsolódni Erdélyhez. – Azt mondta, a társadalom sérült. Mit gondol, mi ennek az oka? – Ekkora összevisszaságot, mint ami Budapesten van, soha életemben nem tapasztaltam, pedig 51. életévemet élem. Az első sokkélményem: szeptemberben egy újpesti sétányon sétáltam estefelé. Két sorban sétáltak az emberek. Legtöbbjük kutyát, kutyákat vezetett, csupán egy házaspár tolt babakocsit… A második sokkélményem, hogy az ott élő emberek többnyire kozmopoliták, nagyon szeretik az idegen dolgokat. Sok a szleng, a sorozatos szórövidítésekkel pedig fokozatosan deszakralizálták a nyelvet. Maga az élet is deszakralizálódott. Sokan elégedetlenek, boldogtalanok. Szerintem a baj tulajdonképpeni forrása az, hogy letértek a saját szellemiségük, bölcsességük, egészségrendszerük útjáról. Gyökér nélkül nincsen lomb, gyökerek nélkül nem tudsz kiteljesedni. Minden összeadódik – az egészségtelen étkezés, a böjt és mozgás hiánya, természetellenes élet, a mindennapi bizonytalanság érzése, a ránk erőltetett felgyorsulás, a teljesítménykényszer, a nagycsalád, a közösség felbomlása – és egy olyan hamis értékrendben élünk, amelyben mindenki vergődik. – Mit gondol, hogyan gyógyulhatunk ki ebből az állapotunkból? – Ha visszatérünk az isteni és természeti renden alapuló rendtartó életre. Ez pedig elhatározással és a magunk iránt való türelemmel, alázattal, kitartással, tudatossággal kezdődik. A külvilág jelzésein kívül meg kell tanulnunk belső hangunkra figyelni. Saját tapasztalatból tudom, hogy amikor nem figyeltem megérzéseimre beteg voltam és boldogtalan. De amikor úgy rendeztem az életem, hogy megéljem lelkem vágyát, szükségletét – akkor boldog és sikeres voltam. Nem szabad olyan nagy kompromisszumokat vállalnunk, amelyek eltérítenek életutunkról. A Jóisten feladatokkal küld minket erre a világra, ehhez pedig képességeket is ad, amelyeket nekünk kötelességünk kifejleszteni, szinten tartani, az emberekért működtetni. Amiért elküldettünk, azért el kell számolnunk. Ha megalkuszunk vagy megakadunk életfeladatunk és sorsunk kiteljesítésében – olyankor történik meg egyre gyakrabban az, hogy az emberek félnek a haláltól. De az igazán lényeges kérdés a születéssel kezdődik, mert ahol nem beszélhetünk természetes szülésről, ott nem alapozódik meg a szeretetre való képességünk. Azzal, hogy az anyukák nem a saját ritmusukban szülnek, a gyerekek nem a maguk ritmusában születnek, olyan zavarok keletkezhetnek, amelyek megzavarhatják az anya-gyermek kapcsolat kialakulását, a családdá való összeforrást, és amelyek a mi kultúránktól idegenek, hiszen a mi hagyományunkban mindig természetes szülésről, családi eseményről beszélünk. Ha ezt a folyamatot gyorsítják, megváltoztatják, megzavarják a kapcsolatot az égi konstellációval, pecséttel, szimbólumokkal, erőkkel, amely a szülöttet életfeladata teljesítésében segíti. A Kárpát-medencében szinte mindenhol úgy mondják, hogy a „gyermek akkor született, ha feljött a csillaga”. A bajok forrása az, hogy az emberélet két legnagyobb fordulóját, a földi és mennyei születésnapunkat intézményesítették. – Ön azt mondja, gyógyító. De önnek van-e szüksége gyógyításra? – Igen, és emiatt nagyon tudatosan és puritán módon élek. Az életemet vezérlő fő elv a becsületesség, hogy mindig fel legyek készülve arra, hogyha a Jóisten engem visszaszólít, el tudjak számolni az életemmel. Lelkiekben minél mélyebben és tisztábban próbálok élni, hogy az emberek javára tudjak lenni. Ahhoz pedig, hogy a lelkem dolgait véghezvigyem, a testemre is odafigyelek. Az ember a lelkét sokféleképpen gyógyíthatja: a természet, zene, művészet, tánc, irodalom, emberi kapcsolatok révén. Az első Egészségünkért könyvemben leírtakat viszont örök érvényű igazságnak érzem: a szeretet és az emberi kapcsolatok által lehet meggyógyulni. Vass Gyopár. Székelyhon.ro 2015. március 17.Nem kell őszig várni a kedvenc olvasmányraMegjelent a Székely Kalendárium húsvéti kiadása Évközi, egészen pontosan húsvéti-pünkösdi különkiadással rukkol elő a Székely Kalendárium! A 272 oldalas, teljesen színes kiadvány követi az eddigi irányvonalat, vagyis Székelyföld értékeinek olvasmányos formában történő feltérképezését. A szerkesztők ezúttal kiemelt teret szenteltek a gasztronómiának (megannyi ételrecepttel, konyhatippel, régi fortélyok felidézésével), valamint a húsvéti és pünkösdi népszokásoknak, de remek bel- és külföldi kirándulási tippekkel is szolgálnak a nyári vakációkhoz, verőfényes hétvégekhez, Székelyföld feltárt és megfejtésre váró múltjában kalandoznak, hasznosnak ítélt ismeretekkel traktálják a gazdálkodókat, természetjárókat, háziasszonyokat, megcsillantják a székely humor utánozhatatlan gyöngyszemeit. Riportot, interjút olvashatnak Kilyén Ilka marosvásárhelyi színművésznővel, Ferencz Lehel gyergyóújfalui biokertésszel, dr. Cey-Bert Róbert Gyula őstörténet-kutatóval, gasztronómiai szakíróval, dr. Munzlinger Attila gyergyószárhegyi asztrofotóssal, Nagy Lajos kézdivásárhelyi cipészmesterrel, Márton Simon testnevelő tanárral, a csíki biatlonsport meghatározó személyiségével, a Földet körbekarikázó székelyudvarhelyi Kobrával, alias Szabó Zoltánnal. Betekintést nyerhetnek Csíksomlyó rejtélyes múltjába, kedvcsinálót találnak a Mária-út bejárásához, székelyföld legrégebbi templomai vagy az Enyed környéki ódon kastélyromok felkereséséhez, netán egy törökországi kiránduláshoz. A természetbarátok vadon növő virágokra, gyógynövényekre, gombákra vonatkozó ismereteiket gyarapíthatják, de borvizeinkről, mofettáinkról is megtudhatnak egyet s mást. Emellett régi székely fűszerekről, naturkozmetikumokról, divatról is szó esik, kiderül, melyik Székelyföld legkisebb faluja, vagy hogy Fickón miért nem kedvelik a húsvéti locsolókat. A kötetet Magyari Lajos, Czegő Zoltán, Balla Ede Zsolt, dr. Balázs Lajos, Bernád Ilona és más jeles szerzők írásai színesítik, számos művészi természetfotó varázsolja egyedi értéktárrá, a megannyi anekdota mellett Muszka Sándor székely egypercesei csalnak mosolyt az arcunkra, de viccekben, rejtvényekben, fejtörőkben sincs hiány. Egyszóval a szerkesztők most is egész évben érdeklődéssel és élvezettel lapozgatható kiadványt tettek le az olvasó asztalára, újabb bizonyítékát nyújtva Székelyföld, mint kincsesbánya kimeríthetetlen voltának. Enélkül – bárhány kötet is sorakozzon rajta – üres maradna a könyvespolca! Kapható lapterjesztőknél, újságárudákban, az ismertebb könyvesboltokban, de online is megrendelhető – ára 13 lej. További részletek a www.kalendarium.ro honlapon. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. augusztus 17.XXIII. Nagy Pál AlkotótáborKusztos Endre emlékére A táboralapító és szellemi vezető Kusztos Endre nélkül a makfalvi tábor már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt, de mint az eddigi sorozatos csapásokat, súlyos veszteségeket, a község értékteremtő létesítménye ezt is túl fogja élni. Azért is, mert működtetőit, fenntartóit a fent nevezett két kiváló mester szellemisége is erre kötelezi. Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul mindegyre megfogalmazódott az augusztus 3 – 9. között zajló tábor résztvevőiben, házigazdáiban. A záróünnepségen a népes közönség is előtt is megismételték. Folytatni kell, hiszen fontos a faluközösségnek, és a visszatérő alkotók, a törzstagok is úgy érzik, tovább kell gyarapítani a nagy értékű gyűjteményt, tovább kell vinni, amit elkezdtek. A makfalvi jelenlét lelki, szellemi felüdülést nyújt azoknak is, akik csupán belekóstolnak mindabba, amit az alkotó együttlét, az egyhetes munka teremt, jelent. Ezt az az írás is példázza, amit Doszlop Lídia Makfalvi élmények címmel küldött el szerkesztőségünknek. Kissé rövidítve közöljük az alábbiakban. Vasárnap, augusztus 9-én zárult a XXIII. Nagy Pál Alkotótábor Makfalván. Istentiszteleten vettünk részt a református templomban, Kiss Károly tiszteletes úr szolgálatával, majd a helyi művelődési otthonban találkozás következett a művészekkel. A jelenlévőket Fülöp Irén tanárnő köszöntötte, aki a tábor lelkes szervezője évtizedek óta. Az elmúlt hét alkotásaiból nyílt kiállítást Sz. Kovács Géza festőművész méltatta és mutatta be a közönségnek. Fülöp Irén elmondta, az idei tábor az emlékezés jegyében telt, hiszen nagy veszteség érte a művészközösséget Kusztos Endre festőművész tragikus halálával. A művésztábor 1979-ben alakult Nagy Pál, Kusztos Endre, Fülöp Dénes, Kedei Zoltán kezdeményezésére. A június 16-ra tervezett, várva várt megnyitó fényét egy tragikus esemény árnyékolta be: a táborba tartó Nagy Pál festőművész, a felesége, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin bukaresti grafikusnő szörnyű halálhíre a helyszínen már összegyűlt művészek szívében mély sebet ejtett. 1980-ban emlékkiállítást szerveztek Nagy Pál tiszteletére. A kommunista hatalom nem nézte jó szemmel ezt a kezdeményezést, a festőtábort felfüggesztették. 1990-ben megalakult a makfalvi Wesselényi Művelődési Egyesület Fülöp Dénes tanár szervezésében. 1992-től – három év kihagyással – évente megszervezik az alkotótábort a Fülöp házaspár irányításával. Fülöp Dénes halála után felesége, Fülöp Irén tanárnő viszi tovább a nemes küldetést. Az idei tábor megszervezésében Fülöp Irén jobbkeze, Péterfi Levente tanár segített. Vass Imre alpolgármester a szervezésben, elszállásolásban nyújtott támogatást, a zárókiállításon a művészeknek a Makfalva, a Dózsák falva című falumonográfiát ajándékozta. Sokan emlékeznek, hogy a festőtábor megalakulása előtt, 1969-től Makfalván Fülöp Dénes szervezésével irodalmi színpad működött. Évente kortárs írókat, költőket hívtak meg; elsőnek Kányádi Sándort, és ilyen alkalmakkor tárlatokkal tették teljesebbé a művelődési eseményt. Kusztos Endre, Suba László, Nagy Pál, Kedei Zoltán, Balázs Imre, Maszelka János, Olariu Gheorghe, Szécsi András, Kazinczy Gábor és más neves művészek működtek közre. Idén Kusztos Endrére emlékezve a jelen lévő művészek emlékkönyvet nyitottak, ezt az állandó tárlat új helyén, a Dózsa- kúriában helyezik el. Íme az alkotók, akik egy termékeny hét után alkotásaikkal örvendeztettek meg bennünket a helyi művelődési ház kiállítótermében: Sz. Kovács Géza, Nagy Dalma, Károly-Zöld Gyöngyi, Deleanu Márta, Suba László, Kádár-Dombi Péter, Moldován Gyula, Orbán Irén, Sándor János, Kováts Mátyus Erzsébet, Joó Dénes és Bernád Ilona néprajzkutató, természetgyógyász, valamint ifj. Kovács Árpád fotós. László János tanár Király László Menyasszonybokor című, Kusztos Endrének ajánlott versét adta elő, majd a Makfalva tiszteletére írt, Fohász a lent maradottak életéért című saját versét is elszavalta. Isten adjon egészséget mind-annyiunknak a jövő évi viszontlátásig! Doszlop Lídia Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 9.Magamról – magammalSzékely Ferenc, Műhely című mellékletünk gyakori szerzője 65 éves. A kerek évfordulók számvetésre késztetik az embert. Ezt teszi szerzőnk is, ezúttal rendhagyó módon saját magával készített születésnapi beszélgetést. – Még három nap, s 65 leszel… – Hűha! Ilyen hamar eltelt?!... – Nem ülnél át az asztal túlsó oldalára? – Ugyan biza, miért? – Most én kérdezek, és te leszel az alany. – Miről? – Mindenről! Te is ezt teszed a kerek évfordulósokkal… Tudod, hányat szólaltattál meg eddig? – Nem számoltan. Biztos, hogy száz felett vannak… Na, jó, áll az alku. Kezdhetjük. – Mehet a gyermekkor? – Miért ne? Legtöbbször én is azzal kezdem. – Soha nem szóltak rád: Na, már megint a gyermekkor… – De! S nincs igazuk! A gyermekkor fontos. Ha jól indul, kiegyensúlyozott, tartalmas, arra lehet építkezni. Olyan, mint egy üres méhkas: előbb cukros vízzel bepermetezik, lassan megtelik méhekkel, viasszal, mézzel, fiasítással, aztán megfeketedik a viasz, a méhek kiöregednek, elpusztulnak, kiveszik a mézet… Így vagyunk az emberi élettel is. Az embereket érdekli mások gyermekkorra, ifjú évei, főleg, ha fontosat alkottak! Kivel játszott a grundon vagy az erdőben, mit mondott a tanító, emlékszik-e még első versére, mi volt a kedvenc tantárgya? Márai azt mondta: „A nagy kérdés nem az, mit hoz a holnap? Az igazi kérdés, mit hoz a tegnap?” – Neked milyen volt a gyermekkorod? – Nagycsaládban születtem, Pusztakamaráson. Heten voltunk testvérek. Apámat – akit Sütő András Gyümölcsoltó Gergelyként cipelt be az irodalomba – mindig érdekelte a világ sorsa, a politika, a megmaradás reménye. Most is emlékszem, gyakran ismételgette: gyáva népnek nincs hazája! Sokat dolgoztak a szüleim; édesanyám a csendnek s a szeretetnek volt a szimbóluma. Kint laktunk a Kiskút-völgyben, kb. három kilométerre az iskolától, s télen szüleim megbeszélték id. Sütő Andrással és Berta nénémmel, hogy maradjak náluk, csak hétvégeken menjek haza. Akkor nagy telek jártak, ropogott lábunk alatt a hó, s attól tartottak – korán sötétedett, dombtetőn, erdő közelében kellett hazajárnom – nehogy megtámadjanak a farkasok. Berta néném édesapámnak volt a testvére, s a fia, az író Sütő András már hazajött volt Bukarestből Marosvásárhelyre. Ő volt az Új Élet első, alapító főszerkesztője. Idősödő szüleihez gyakran járt haza; mintha most is látnám: egy régi Moszkviccsal jöttek végig a Magyar utcán, s a sofőrt Zájner bácsinak hívták. Az író Jóska öccsének és nekem mindig cukorkát hozott – hogy örvendtünk ennek! – meg sok-sok színes újságot. A hosszú téli estéken aztán volt mit olvassunk, nem unatkoztunk. Akkor még nem volt villany a faluban… Mikor én vettem kezembe a lapot, kérték, hangosan olvassam, hogy mindenki hallja. Közben tettek-vettek a házban. Néha a szomszédok is elkérték, s miután kiolvasták, visszahozták. Később, ahogy visszagondoltam ezekre az évekre, Nyilas Misi jutott eszembe, aki Pósalaki úrnak olvasta fel az újságot. Igaz, én az egész családnak olvastam, krajcárt nem kaptam, nem is ezért tettem… Néhány könyv volt a házban, amit Sütő András írt korábban – erre nagyon vigyáztak! –, a református énekeskönyv, s a minden hazalátogatás alkalmával gyarapodó újságok. Ennyi volt szellemi táplálékunk! Két telet töltöttem Berta nénémnél, mert ahogy kitavaszodott, már naponta hazajártam Kiskút-völgyi otthonunkba. – Hol folytattad? – 1962-ben kerültem Mócsra, Kiss Jenő falujába, 10 kilométerre Pusztakamarástól. Már befutott költő volt Jenő bácsi, Kolozsváron élt, s bár tanáraink sosem hívták meg író-olvasó találkozóra, tudtunk róla, benne volt a tankönyvekben, tanultuk a verseit. – A faluból csak egyedül kerültél Mócsra a magyar gyerekek közül? – Sajnos! Pedig többen voltunk, ők otthon folytatták az iskolát, román tagozaton. Később egyesek románhoz is mentek férjhez. Képzeld: 10-15 magyar gyerek tanult a román tagozaton, az V–VIII. osztályban, akik semmi mást nem kaptak, csak nagykanállal merítettek a többségi kultúrából. Az együttlét hatása a későbbiekben a vegyes házasságok görbéjének emelkedésében mutatkozott meg. – Kik voltak a mócsi osztálytársak? – Helybéliek, magyarpalatkaiak, mezőkeszüiek, botháziak, vajdakamarásiak. A valamikori erős magyar közösségekhez tartozók leszármazottai. Azok, akik otthon járták ki az elemit, de nem volt lehetőség a folytatásra, a magyar ötödikre, s a szülők Mócsra adták, hogy a felső tagozatot magyarul folytassák. Jó tanáraink voltak: egy részük Kolozsvárról ingázott, a többi ott lakott a faluban. Épp 50 éve, 1966-ban végeztem a 8. osztályt. – S hogy kerültél Székelyudvarhelyre? – Na látod, ezen sokat gondolkoztam! Nem emlékszem, hogy járt volna korábban nálunk, pusztakamarási lakásunkban az udvarhelyi Sebestyén Jocó unokabátyám. S azon a nyáron egy 250-es MZ-vel eljött meglátogatni. Kérdezte: nem akarok egyet a ház mögötti gyümölcsfák között ralizni úgy, hogy ő vezeti a motorbiciklit, s én hátul jól megkapaszkodom, nehogy leessek? Dehogynem! A frászt belém verte, de egy szót se szóltam. Mikor leszálltam, azt kérdezte: jössz Udvarhelyre kilencedikbe? Azt mondtam: igen. Felvételiztem, s ősszel már udvarhelyi diák voltam. – Tetszett a város? – Kicsi volt, de tiszta, takaros, dörgő hangú galambok búgtak a barátok templomán, s a Székelytámad várban lévő iskolánk közelében lévő „dögiben” – így hívtuk az asszisztensképzőt – szép szőke csajok tanultak, akarom mondani: a gyógyítás tudományával ismerkedtek. Bentlakásban voltam, az egykori Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégiumban, szemben a református templommal, ahonnan minden reggel, kettős sorban, szigorú felügyelet alatt mentünk át a „murokegyetemre”, a Mezőgazdasági Szaklíceumba. Mikor a Varga-patak fölötti hídhoz értünk, mindig orrfacsaró bűz lengett körül, amit a város utcáin kajtató, kalapkergető friss reggeli szél söpört felénk. Ugyanezt éreztük délben is, este is, főleg nyirkos őszi vagy tavaszi napokon. – Mire vagy kire emlékszel még? – Winkler tanár úrra. Ő volt a keresztapánk! Ő tudott a legközelebb férkőzni a gyermeki lélekhez, még akkor is, ha fájó-őszintén, „nyersen” mondta ki az élet nagy igazságait. De éreztük, tudtuk: az életre nevelés, a segítőkészség, jóindulat szándéka lakozik benne. Tudod, 36-an voltunk az osztályban, a könyvviteli szakon, s mindenki, egytől egyig mind magyarok voltunk… S mindent, de minden tantárgyat románul tanultunk! Akkor volt az a szlogen: a szocialista társadalomban csakis az lehet jó szakember, aki az ország nyelvén tanulja a szaktantárgyakat, kitűnően beszéli és gyakorolja a román nyelvet. Lehetett fakultatívan tanulni egy világnyelvet, a németet vagy a franciát, de nem a magyart! – Te mit választottál? – Mócson angolt tanultam a 6. osztálytól, s ott oroszos lettem… Mindegy volt! Volt egy Zoița nevű tanárnőnk, ő volt az osztályfőnökünk, görög származású, akinek családja tízéves korában jött át Nagyváradra. Menekültek voltak, Kolozsváron végezte az orosz szakot, s a férje katonatiszt volt a cekendi radarállomáson. Mindig azt mondta: majd az utolsó osztályfőnöki órán, akkor majd mindent elmondok nektek, az életemet... mindent, mindent. Nem mondom, hogy közben nem mondott egy-két dolgot, de amikor eljött az utolsó osztályfőnöki óra, s a Gaudeamust meg a Mi búcsúzunk és elmegyünket készültünk énekelni, ballagni, akkor már nem volt ereje, hogy elmesélje. Az elválás fájdalma uralkodott benne. Bennünk is! Kevés olyan pedagógust ismertem, aki annyira kiállt tanítványaiért, mint ahogy ő tette. – Még milyen emléked van Udvarhelyről? – Egyszer kimentünk Nagy Lajival és Szász Jenővel Ívóba, bálba. Lehettünk olyan tizedikesek, akkor ott Lőrincz Gyurka volt a tanító, akiből később jeles író lett, kitűnő közösségszervező. Azelőtt olvastam karcolatait az Utunkban, s Nagy Laji, aki helybéli volt, ismerte, azt mondta: na látod, ez Lőrincz Gyurka. Akarsz vele beszélni? Hát persze, hogy akartam… Arra emlékszem még, hogy Sebestyén Jocó, aki engem alaposan „meghordozott” apám gyümölcsfái között – ő volt a líceum ügyintézője –, ha látta, hogy szünetekben itt-ott lézengek, megkérdezte: nem vagy éhes? Ha nem válaszoltam, akkor bevitt egy helyiségbe, s nyomott 1-2 kiflit a zsebembe, meg abból a jó ropogós zsömléből, amit akkor csak az udvarhelyi pékségben sütöttek. De jó volt! – S a kultúra? – Még kérded? Már hét közben szervezték: ki megy vasárnap délelőtt a Maszelka-kiállításra? Jelentkeztem. Nem is tudom, volt-e belépő, de szerettem ilyen helyre menni. Meg a színházba. ’67-ben ment a Csávossy–Komzsik darab, A fül. Elmentünk, szép volt, sokat tapsoltunk, ott volt Gyurka bácsi is, felállt az első sorban, hátranézett, sokáig tapsoltuk. Vagy mentünk a futballmeccsekre. Egyszer Winkler tanár úr megkért, hogy mindent írjak le, jegyzeteljek, mert ő nem lesz ott, adott egy telefonszámot, s egy pár lejt, hogy hívjam fel a csíkszerdai román nyelvű megyei lap szerkesztőségét – azelőtt alakultak, megyésítéskor –, s még aznap diktáljam le, mi történt a pályán? Már nem tudom, mennyit fizettek, de jól jött az a pár lej; egy-egy féldecire futotta barátaimnak a Szabó Károlyban. – Érzel valami frusztrációt Udvarhellyel kapcsolatosan? – Sajnos, igen! Még most is elpirulok szégyenemben, hogy ott voltam 4 évig a Székelytámad vár tövében, s nem tudtam, hogy a vár déli részén, egy szép úri házban lakott a nagy székely költő, Tompa László. Mikor odakerültem, ’66-ban, már két éve halott volt. Ezt nem tudom megbocsátani magamnak! Szerencsére, később, osztálytalálkozóink alkalmával, a hatalmas műveltséggel felruházott Serfőző Antal tanár úr igyekezett kielégíteni e téren mutatkozó kíváncsiskodásomat. Őt zongorázni tanította Manyi néni, a költő felesége, de arra is emlékezett, hogy egyszer Laci bácsi, a költő elvette iskolásfüzetét, s nézegette-olvasgatta, mi van benne? Az A betűnél állt meg, amelynek alsó szára, nem a kétágú létra közepére sikeredett, hanem az aljára. Tompa László nem hagyta szó nélkül: „Ez nem A betű, hanem delta!” Micsoda véletlen: Serfőző tanár úr később, évtizedekig tanította a matematika és a fizika tudományát a középiskolában – nekem is –, s persze a delta fogalmát is… – Mi jött Udvarhely után? – 1970-ben, amikor érettségiztem, a Kolozs megyei Székre helyeztek, irodamunka a helyi téeszben. Kollégáim közül csak a főkönyvelő és a főmérnök volt „világi”, pantallós öltözetben, a többiek sárgaréz gombos kék lajbiban, fekete bricsesznadrágban, s jellegzetes széki szalmakalapban tértek be reggelente a téeszirodának berendezett egykori nagygazda-kúriába. Egymásnak így köszöntünk: Adjon Isten! Mennyi minden van ebben a két szóban?! Nem is kellett kérdezzek, mert hamar rájöttek kíváncsiskodó-kutakodó természetemre. Biza, hamar „felkészültem” Szék társadalmi, gazdasági, vallási múltjából. Sőt arról is meséltek, amiről nem kérdeztem: felszarvazott férjekről, gyakran útra kelő begyes menyecskékről, a késő estékbe torkolló fonók végén elfújt lámpa utáni hancúrozásokról (a sötétben való partnerkeresés néha morbid esetet is szült), egyebekről. Mikor jött augusztus 24., Szent Bertalan napja – ez a székiek legnagyobb ünnepe –, azon a napon háromszor mentünk templomba. Pompában virítottak a lányok-asszonyok, úgy néztek ki, mint a pünkösdi rózsa. Fekete-piros volt az egész templom, és sárga rézgombok csillogtak a hagyományukat konokul szerető és ahhoz ragaszkodó férfiak lajbiján. Gyakran jöttek Budapestről a Gulyás-testvérek, Bukarestből pedig a tévé magyar adásától; filmezték s mentették, amit még menteni lehetett. Akkor még élt Győri Klára (1899–1975), akinek még nem száradt ki örömének zöld fája… Nem tudtam róla, hogy Nagy Olga írónőnek meghagyta: csak akkor publikálja kötetét, ha meghal. 1975. augusztus 5-én ment el, s azon az őszön napok alatt talált gazdára az egyik legsikeresebb Kriterion-kötet. – Nem akartál ott maradni? – Nem! A székiek tisztelik az idegent, ha kell amúgy tenyerükön hordozzák, de megtartják a „távolságot”. Különösen a jött-ment „pantallósokkal”. – Következő állomás? – Katonaság, 1972. február. Craiova, Slatina – 4 hónapig húztam a 12 méteres alumíniumhuzalokat a slatinai alumíniumgyár udvarán. Amikor édesanyám két testvéremmel eljött s meglátogatott, egy pillanatra elfordult. A mezőségi parasztasszony évezredes mozdulatával vitte csupasz kezét arcához, hogy ne lássam, amikor letöröli könnyeit. Pedig láttam! Aztán ősszel kukoricát szedtünk egy Pitești melleti rónán – emlékszem, sáros, szeles idő járt ’72 őszén. Akkor kaptam csomagban egy könyvet a nővéremtől: Mester és Margarita. Mikor eső miatt nem dolgoztunk vagy volt egy kis szabadidőm, olvastam. Egy része nem értette, mire megy a játék… Volt olyan román ajkú katonacimborám, aki megkérdezte: ez milyen nyelven van írva? Te ismersz még egy nyelvet? Hát te nem vagy román? Nemcsak ismerem, beszélem is: sokan vagyunk – nyugtattam. Most sem vagyok biztos abban, hogy megértette, amit el akartam neki mondani. – Katonaság után? – Ákosfalva, Vadasd, Havad, újból Vadasd. Vadasdon egy gyümölcstermesztő farm közgazdászi beosztásban kifejtett tevékenységem adott kenyeret jó pár évig, aztán jött ’89–90, vége a mezőgazdasági egységeknek, így jött a képbe Erdőszentgyörgy: iskola, ügyintézés, könyvtár… – Szeretted ezt a beosztást? – ’92-ben kerültem adminisztrátor-ügyintéző beosztásba az akkor még a Rhédey-kastélyban működő iskolába. Tíz évig jártam a vidék iskoláit: negyven magyar iskolát. Az intézmények adminisztratív felügyelése mellett volt idő (úgy rendeztem, hogy legyen!) a vidék tárgyi-szellemi értékeinek megismerésére, adatközlőkkel való kapcsolattartásra, táji-történeti építészetünk, helyi szellemi örökségünk számbavételére. Több kötetre való anyag gyűlt össze azokban az években, amely később látott napvilágot. – És ezután jöttek a könyvtárosi évek… – 2005–2006-ban lehetőség adódott, hogy könyvtárosi szakképesítést nyerjek, ami 11 évi újabb kihívást jelentett. Amit nagyon szerettem: a közösségszervezést. Találkozók jeles írókkal, költőkkel, történészekkel, előadóművészekkel. A gyerek a leghálásabb olvasó! Mekkora öröm számára, ha találkozhat azzal a hús-vér emberrel, aki verset vagy mesét ír neki! Most is őrzöm azt a vendégkönyvet, amelyet 2005. január 10-én nyitottam. A meghívott vendégek előadása alkalmával készült fényképeken pedig számos személyiség látható: Ambrus Lajos, Ráduly János. Bernád Ilona, P. Buzogány Árpád, Kozma Mária, Egyed Ákos, Spielmann Mihály, Beder Tibor, Horváth Arany, Király László, Szávai Géza, Zorkóczy Zenóbia, Czegő Zoltán, Gróf László – a teljesség igénye nélkül. – Még néhány nap, s „rendes” nyugdíjas vagy. Mivel telnek napjaid? – Azt kell mondanom: szinte többet dolgozom, mint korábban. Vezetek egy kimutatást, évekre lebontva: ki mikor született, s abból látszik, mikor lesz kerek évfordulós. Össznemzetben gondolkodom! 2012-ben, amikor megjelent első beszélgetőkönyvem, A megmentett hűség, a Sóvidék jeleseit kértem fel, hogy válaszoljanak kérdéseimre. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a kötet udvarhelyi bemutatóján, 2013 márciusában jelen volt dr. Zsigmond Barna Pál csíkszeredai főkonzul is. Az interjúalanyok között pedig volt olyan, aki Debrecenből, Sepsiszentgyörgyről, de akadt, aki Svédországból vagy Kanadából küldte el válaszait. Ezért mondom, hogy össznemzetben gondolkodom, beteljesedett ama illyési gondolat: Haza a magasban. Hogy mivel telnek napjaim? Egy pirinyó kis faluban élek, Vadasdon, három kilométerre a Marosvásárhely– Szováta főúttól, Havadtő közelében. Biza sokszor „hallgatok” Benedek Elek apó intelmére: „Hidd el nekem, hogy csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyű a toll s nem nehéz a kasza.” Hogy nekem mennyire könnyű a toll, azt mások döntik el, a kasza viszont ott lóg a csűr oldalán, sokszor veszem kézbe, lám, mit tud ez az ősi szerszám? S közben leülök a számítógép elé, hogy újabb jeles magyar emberrel gazdagodjék következő, általában karácsonyi ajándékként elküldendő beszélgetőkönyvem. – Korábban beszéltünk az interjúkészítésről: mennyire veszik „komolyan” a felkérést az alanyok? – Legtöbbje igen, komolyan veszi! Sőt meg tudom számolni a két kezemen, hogy az elmúlt tíz év során, hányan nem válaszoltak. Nem örvendek ennek, de nem is bánkódom. Minden levélnek üzenete van; ha valaki válaszol, az már egy piciny ösvény a közös út, a közös cél felé. Találkoztam olyan személyiséggel, aki külön megköszönte, hogy rá is gondoltam. Ez jólesett! Ne feledjük: van olyan is – s ezt nem rejtik véka alá –, akinek eszébe nem jutott, hogy egyszer eljön az idő, amikor Erdélyből, szülőföldjéről levelet kap, s újból adódik alkalom pályájáról, élete alakulásáról, családjáról, terveiről, egyebekről nyilatkozni – immár őszbe borult fejjel… – Idén ez lesz az ötödik interjúköteted… Mi lesz a néprajzzal? – Kész van, megszerkesztve várja a kiadást az eddig kéziratban hevert dolgozatok gyűjteménye, a Vadasd és vidéke. Egyelőre leállok a néprajzzal – persze az ember sosem tudja, mit hoz a jövő. Ami az idei interjúkötetet illeti, az ötödiket, szeretném szép kivitelezésben, nagyobb példányszámban megjelentetni. Olyan személyiségek lesznek benne, mint Olosz Katalin, Kallós Zoltán, Gazda József, Péntek János, Bágyoni Szabó István, Kincses Elemér és mások. Rájöttem: az olvasókat érdekli, hogy mi vagy, de az is, hogy ki vagy… Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. augusztus 2.Befejeződött az I. Csángóföli Nyári Egyetem KostelkenHétvégén zárta kapuit az I. Csángóföldi Nyári Egyetem, melyre a mesébe illő tájjal és faluszerkezettel rendelkező Kosteleken került sor július 25-30. között. A nyári egyetemre a partiumi Michiel de Ruyter Tudományos Társaság, a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége, a Klebelsberg Kuno Szakkollégium, valamint a magyarországi Z Generációért Alapítvány szervezésében került sor. A rendezvény kitűzött célja volt, hogy Csángóföldön közösségépítő műhely-helyszínt hozzon létre a régió fiatal értelmisége számára, összekösse Csángóföldet és a Kárpát-medence többi régióját az ifjúsági konferenciák, ifjúsági együttműködések területén. Összesen több mint 80 személy részvételével zajlott le a rendezvény, melyre Erdély mellett, Magyarországról, Felvidékről és Kárpátaljáról is érkeztek résztvevők. „A vidék jövője, a jövő vidéke” mottó köré épülő rendezvényen a vitaindító előadást Géczy Gábor, fizikus tartotta, mely során felvázolta, hogy miért lehet jobb falun élni, melyek az előnyei a városhoz képest a természet közeli életmódnak. Ezt követően Deák Tamás informatikus, független kutató tartott előadást, saját életét bemutatva, hogyan hagyott ott egy multinacionális vállalatot vezető beosztásból, és költözött ki Budapestről egy kis faluba, ahol ma gazdálkodik, népi gyógymódokat kutat és népszerűsít. Ezen kívül hasonló életút beszámolót tartott Fülöp Szabolcs székelydályai református lelkész. Elmesélte, hogy városi gyerekként, hogyan lett bivalysajtkészítő és lótenyésztő Székelydályán. Majd Árus Csongor László hegyközszentmiklósi lelkipásztor mutatta be, hogyan lehet egy egyház által üzemeltetett falusi termálstranddal minél több munkahelyet teremteni helyieknek, hogyan lehet falusi turizmust fejleszteni a strand által termelt bevételekből. Előadást tartott Bernád Ilona szülésznő, népi gyógyász szakíró, aki a hagyományos szülésről, bábaságról tartott izgalmas előadást. Ezen kívül népzenei, néptánc előadásokra is sor került, Szalay Zoltán népzenekutató a magyar népdalról beszélt és arról, hogy a népdalok, miért az egész magyarság lélek tükrei. Majd Lévai Péter néptáncpedagógus a verbális- és metakommunikációs eszközök a néptáncokban témakörben tartott nagyon izgalmas előadást. Az utolsó napokban a fiataloknak nyújtott Európai Uniós pályázati lehetőségekről tartott előadást Hamvas László, pályázatíró a magyarországi helyzetről, majd ezt követően Katona Csaba, a pályáztató hatóság képviseletében és Ilyés Szabolcs György, pályázati tanácsadó tartottak eligazítást a romániai pályázati lehetőségekről, és részletes gyakorlati tudnivalókat osztottak meg a résztvevőkkel, arról hogyan lehet vidéken új vállalkozásokat-, családi gazdaságokat elindítani. Zárásként Kiss Csaba független kutató tartott újszerű és érzelmes előadást az aquapóniás növénytermesztésről, az abban rejlő lehetőségekről, valamint saját élettapasztalatát osztotta meg, hogyan gyógyult meg a saját maga által termelt búzafűlé segítségével daganatos betegségéből, és él teljes életet orvosi beavatkozás nélkül. Utolsó este a résztvevők átlátogattak a XX. Gyimesi Tánctáborba Gyimesközéplokra. Kiegészítő programokként a helyi gazdákkal, adatközlő kenő, inazó, csontkovács, és szövő emberekkel találkoztak a résztvevők. Ugyanakkor kipróbálhatták a kemencében sült házi kenyér sütését, gyógynövénygyűjtő körúton vehettek részt, és különböző népi gyógymódokat tanulhattak. A Lovasíjász című filmet is megtekinthették a résztvevőkkel együtt Kostelek lakói, melyet követően közönségtalálkozóra került sor, jelen volt Venczel Endre forgalmazó, a film világjogainak tulajdonosa. A résztvevők már nagyon várják, hogy újra visszatérhessenek Kostelekre. Közlemény Erdély.ma 2017. május 12.Terhesség vagy áldott állapot?Megtartó hagyományaink Népi kultúránk erényeire hívta fel a figyelmet, illetve annak a szellemiségétől és lelkiségétől való eltávolodásunk káros következményeit tárta a hallgatóság elé Bernád Ilona szülésznő, természetgyógyász, néprajzkutató a Körösi Csoma Sándor emlékére Kovásznán évente megrendezésre kerülő tudományos értekezlet idei ülésszakán. Negyvenéves megfigyeléseire hivatkozva az előadó nemzetünk lelki és egészségügyi állapotának romlására figyelmeztetett, mely szerinte a tudat és hagyományvesztésre vezethető vissza. Ez sajnos Kárpát-medence-szerte tapasztalható, azonban az anyaországban, és azon belül is Budapesten nagyobb mértékű, mint máshol. Következtében pedig súlyos zavarok keletkeznek a női, illetve férfi szerepvállalásban, a párkapcsolatokban, és végül az életadásban. Ez viszont a születések számának csökkenéséhez, így fogyatkozásunkhoz, elöregedésünkhöz, felesleges művi beavatkozásokhoz, valamint az anyák és babák pszichés, illetve testi zavaraihoz, életerejük csökkenéséhez, betegségekhez vezet. Minél jobban eltávolodunk tehát népi kultúránktól, testünkben, lelkünkben és tudatunkban annál betegebbé válunk. Emberként és nemzetként egyaránt. Éppen ezért nincs az a politikai erő, mely ezt a negatív folyamatot megállíthatná, erre csupán mi vagyunk képesek, visszatérvén őseink kitapasztalt lelkiségéhez és szellemiségéhez. A rossz irányba megváltozott gondolkodásmódunk és érzelemvilágunk egyik megnyilvánulásaként például gyermekáldás helyett gyermekvállalást emlegetünk, és a megfogant anyát terhesnek nevezzük, állapotos, várandós, hordozós, boldog, vagy áldott állapotú helyett. Azonban nem csak ezek a negatív sugallatú kifejezések riasztják el a mai lányokat vagy asszonyokat az anyaság gondolatától, hanem a tan- és szakkönyvek, iskolai oktatás, bábaképzés is. Ezekben ugyanis a várandósság csodálatos állapotának és a szülés semmihez sem hasonlítható teremtő érzésének közlése helyett, a fájdalmak, felléphető bonyodalmak veszélyével riogatják őket. Teszik ezt annak ellenére, hogy a vajúdás és a szülés a világ legtermészetesebb dolga, mely hormonkoktéljával egy olyan emelkedett tudat- és lelkiállapotot eredményez, melyben a fájdalom nem érzékelhető. Egyik fennmaradt egyházi énekünk ezért mondja, hogy „Mária felkészüle a boldogságos szülésre.” Továbbá, az orvos által a várandósság idején túl gyakran elvégzett vizsgálatok és kétkedések, nyugtalanítások zavarják a várakozást, a természetes szülésre hangolódást, az édesanyánál és a babánál, valamint meggátolják a szülés iránti ősbizalom kialakulását. Ugyanígy a császármetszés is gátolja az összehangolódást, a bevésődést, a küzdést és az immunitás kialakulását. Hagyományunkban az áldott állapotban lévő nőknél, a róluk mindvégig gondoskodó asszonyközösségek megerősítették a szülésbe vetett hitet, eloszlatták félelmeiket, így biztosítván a sikert. És amikor eljött az idő, nem magányosan, egy kórházi ágyon hanyatt fektetve, időhöz kötötten, az olló fenyegető árnyékában kellett szüljenek, hanem a nekik legmegfelelőbb, általában függőleges testtartásban, segítőkész, türelmes, szerető és imádkozó asszonyok társaságában. Gyermekeik pedig egészséges lelkületű, utódokat vállaló, az életet folytató felnőttek lettek. Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-21
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
